Hangos, zsúfolt, sok a külföldi – de a miénk! Remek technikai újdonságok és kiváló zenekarok jellemezték az idei Sziget fesztivált, amelynek szombati napján jártunk.
A Szigetet lehet szeretni és nem szeretni, de senkit sem hagyhat hidegen. A korábbi években jómagam is a hetijegyesek táborát gyarapítottam, de néhány éve, ahogy az általam kedvelt rock- és metálzenét egyre inkább kezdték kiszorítani az amúgy igen sokszínű programból, a lelkesedésem alábbhagyott. Idén azonban úgy döntöttem, ha a 2008-as, nulladik napos Iron Maident kihagytam, ez most nem ismétlődhet meg. A kamaszkori kedvencekért megéri!
Örömmel konstatáltam azt is, hogy a Nagyszínpad kínálata kellemes meglepetést okozhat azoknak is, akik a keményebb zenéket szeretik, és hogy az MTV Headbangers Ball színpad átvette a korábbi metálsátor helyét – így az évről évre ismétlődően fellépő zenekarok problémáját is kipipálták.
A HÉV-en való izzadt testek egymáshoz préselődése és a K-hídhoz özönlő tömeg belőlem is kiváltotta a nosztalgikus hangulatot. Hiába a sok változás, még mindig maradt valami a régi Sziget bájából. Szombati nap lévén, tudtuk, hogy hatalmas tömegre kell számítanunk, de ez igazából nem szegte kedvünket – a Sziget nekem már sosem volt családias hangulatú. Igaz, mára a magyar ajkúak meglehetősen kikoptak, de ez mégsem róható fel egy multikulturális rendezvénynek. Idegennyelv-gyakorlás szempontjából ráadásul kitűnő lehetőség, egy-két bátorító ital lecsúszása után úgyis mindenkinek könnyebben megy a más nemzetek fesztiválozóival való társalgás.
Köztudott, hogy semmilyen fesztivál nem úszható meg eső nélkül, így csak reménykedtünk benne, hogy azon az egy napon pont nem lesz. A péntek éjszakai vihar után azonban korábbi tapasztalatainkra építve egyértelműen sártengerre számítottunk, de a helyzet nem volt ennyire súlyos – leszámítva a trópusi hőséget. Mindenesetre az egy főre jutó gumicsizmák száma szombatra azért biztosan megugrott.
Miután sikeresen bejutottunk, a praktikusság jegyében azonnal be is szereztünk egy Sziget-kártyát. Mint azt korábban is írtuk, az idén bevezetett (feltölthető) kártyás fizetési rendszer a kényelmet szolgálja a vendéglátóhelyeken történő fizetésnél. Okos kis találmány ez, valóban egyszerűbb és gyorsabb volt ezt használni, mint a pénztárcában összekotorni az aprót – nem beszélve a pénztárca tömött női táskában való megtalálásának kálváriáiról.
A Tankcsapda kezdéséig körbenéztünk a fesztiválon. A várakozásokhoz képest túl sok változást nem tapasztaltam - leszámítva néhány új helyszínt, a Sziget nagyjából ugyanúgy néz ki, mint évekkel ezelőtt, csak sokkal több a külföldi. A Tankcsapda szokásosnak mondható nagyszínpados koncertet nyomott le kibérelt helyén, teljesen rendben volt ez, a külföldieket pedig továbbra sem zavarta, hogy egy sort sem értenek a szövegekből.
Az Iron Maiden-pólósok, valamint a felsőkön virító Eddie-figurák is elszaporodtak, a kisgyerekes családapák is birtokukba vették a Szigetet a Maiden-koncert erejéig – természetesen szintén Maiden-pólóba öltöztetett csemetéikkel. A produkció rendkívül energikusra sikeredett, a hamarosan nagypapa-korba lépő brit zenészek hozták fiatalokat megszégyenítő formájukat, Bruce Dickinson pedig ismét megmutatta, milyen jó frontember. Bizonyára az ő lélekjelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy a sokak szerint pocsék hangosítású koncertet sikerült megmentenie. Tény, hogy volt némi gond a hangszerek beállításaival, de a hangosítás túlmisztifikálása egy fesztiválon némi kivetnivalót hagy maga után. Nem egyszerű a metál- és rockzene hangosítása, mindig is problémát jelent ez fesztiválokon, de ha túllépünk ezen (és tényleg nem élvezhetetlen így a zene), akkor egy színvonalas koncertet kaphatunk. A számok többsége a Brave New World, a Dance of Death és a Matter of Life and Death című lemezekről szólt, de az igazi klasszikus, közönségmozgató dalok sem hiányozhattak, mint a „The Number of the Beast”, a „Run to the Hills” vagy a klasszikus „Fear of the Dark”. Bruce Dickinson színpadon való pattogása, szaladással egybekötött ugrálása mellett sem lehetett elmenni szó nélkül, és a közönséggel való kommunikáció is nagy erőssége a zenekarnak. Az éppen 35 éve működő együttes kitett magáért; az élményt a hangosításon kesergők sem tudják elvenni, bár tény, hogy ennek megoldása egyre égetőbb problémává válik.
Kis pihenő után a Headbangers Ball színpad felé vettük az irányt, ahol az amerikai Kamelot kezdett éppen. A maga műfajában kiválóságnak számító banda most sem nyerte el tetszésemet, éppen műfaja miatt, de úgy tűnt, a közönség – természetesen - élvezi a dolgot.
Stílus ide vagy oda, az extravagancia sokakat vonz, még minket is, ezért nem hagyhattuk ki Nina Hagen fellépését sem. A punkosra sikeredett öltözék és Nina színpadi jelenléte vitte a show-t, a hölgy ötvenéves kora ellenére igen különleges produkciót adott elő, ám ez a zenéjéről nem volt elmondható. A túlsúlyban lévő lassú, akusztikus számokat csak néha váltotta fel valami pörgősebb, de igazán nagy buli így nem kerekedett. Hagen munkássága többnyire ismeretlen számomra, de koncertjén feldolgozások is elhangzottak, hallhattuk például a Personal Jesust, aminek eredetijét a Depeche Mode-nak köszönhetjük, de volt Ave Maria is. Nina Hagen kétségkívül egy expresszív jelenség.
A Sziget szombati napja számunkra ezzel véget ért, a VHK-t – utólag szerencsénkre – kihagytuk. A hangosítás itt már állítólag tényleg élvezhetetlenné tette a koncertet, jóformán ének nélkül ment le a produkció. Az biztos, hogy ez már tényleg nem ugyanaz a Sziget, de a fellépők továbbra is erős programot biztosítanak, és a pár évvel ezelőtti „hozd ki anyádat is”-szlogen is értelmét nyerte, hiszen a jó zenék közül az idősebb korosztály is megtalálhatja a neki valót.
(fotó: index)
