Véget ért az idei, tíz éves jubileumát ünneplő Rockmaraton. A hőség ellenére óriási bulival és közönségcsúccsal zárt a Pécs melletti fesztivál.

A Malomvölgyi arborétumban idén is elszabadult a pokol – jó értelemben legalábbis, amikor hétfőn a rock és metálzene szerelmesei birtokba vették a területet. Az már a fesztivál kezdete előtt világossá vált, hogy minden idők legnépesebb Rockmaratonja elé néz mind a közönség, mind a szervezőség, ami elsősorban az elővételben hihetetlenül olcsó hetijegynek köszönhető, de nem utolsó sorban a nívós nemzetközi és hazai fellépőknek is. A fesztiválon három-négy éve bukkantak fel először külföldi zenekarok, amelyek számát szinte minden évben azóta megduplázták, idén nemzetközi fellépők sokasága várta már a fesztiválozókat.

Sajnos a Rébusz kétszemélyes csapata csak csütörtök estére jutott le a Pécstől pár kilométerre lévő fesztiválra, így az első pár napról nem tudunk hangulatjelentést adni. Jövőre azonban semmiképp nem hagyjuk ki például a Rockmaratonra hétfőn délben induló rockervonatot sem, ami biztosan megadta az alaphangulatot. Az első napi esőt azonban így sikerült megúsznunk, és csütörtök este már az időjárás is kegyes volt – az után pedig már talán túlzottan is az volt. A szervezőség a hatalmas tömeg ellenére mindenkire gondolt, így még aznap is lehetett sátorhelyet találni a külön erre a célra elkerített, őrzött részen. A szúnyogirtás is úgy tűnik, sikeres volt, ugyanis csak a sátorállítás alatt csíptek, az elkövetkező napokban azonban valószínűleg ők sem bírták a meleget. Blaze Bayley-t és csapatát a kicuccolás miatt nem sikerült elcsípni, a következő Dalriadát a nagyszínpadon azonban már igen. A sokak által várt magyar csapat kellőképpen bemelegítette a közönséget a finn Ensiferum előtt. Miután mindenki megbizonyosodhatott róla, hogy nemcsak az északiak értenek a folk metalhoz, hanem a magyarok is értik a dolgukat, következett az est fénypontja, az Ensiferum. A női rajongók nagy örömére a meztelen felsőtestű, skótkockás szoknyában nyomuló finnek energikus koncertjét egy technikai baki szakította meg – de így legalább a zenészek is elégedetten konstatálhatták, hogy a közönség tudja a számok szövegét. A lelkesedést persze az áramkimaradás sem törhette le, a pár perces szünet után a buli folytatódott, mintha mi sem történt volna – a szervezőség pedig ingyen sörrel pótolta a fesztiválozókat, a koncert utáni sörpulthoz való futás ugyan maratoninak nem volt nevezhető, de kétségkívül szórakoztató látványt nyújtott. A finnek nagyon szimpatikusak voltak, aki szeretné, idén még egyszer láthatja őket ősszel a Heidenfesten.

A reggeli ébredés pótolhatatlan élmény fesztiválon. Reggel hétkor negyven fokos sátorból kimászva hallgathattuk, hogy miről maradtunk le este, majd egy könnyed reggeli és némi regenerálódás után újból elkezdődhetett a buli. A szervezőknek piros pont jár, a Rockmaraton infrastruktúrája tényleg évről évre egyre jobb: a mobil vécéket naponta többször tisztították, volt elegendő vizesblokk, és a helyszínen működő kisboltnak köszönhetően semmilyen élelmiszer behozatalára nem volt szükség. Aki akart, még forró teát is ihatott reggelire, de a vendéglátóhelyeken még rántottával is kezelhették a másnapos gyomrokat.

Vajon mit lehet egy fesztiválon a korai reggeli ébredés és az első koncertek közötti időszakban csinálni? Nos, a Rockmaratonon sok mindent – például egy pokróccal kiheveredni az arborétum területére, ha nagyon fáradtak vagyunk, vagy társasjátékozni az Off-Rock Tanyán, a legjobb program azonban a fiatal tehetségek produkcióinak megtekintése. Pár éve a tehetségkutatókon a közönség igen gyér számmal képviseltette magát, tavaly óta azonban ennek a kiküszöbölésére is hatásos rendszert hoztak létre. A tehetségkutató ideje alatt ugyanis a Toxic sátorban akciós áron lehetett hozzájutni a „gyógy”sörhöz – valljuk be, mégiscsak ez a legjobb módja annak, hogy az ember úgy igazán felébredjen. Voltak kiemelkedő és kevésbé jó zenekarok, a zsűri azonban nagyon korrekten minden bandáról elmondott jót, rosszat, a nyertesek pedig jövő évben ismét megmutathatják meghívottként, hogy mit tudnak.

Pénteki első koncertünk a nemrég felállást változtatott Sear Bliss egykori gitárosát és harsonását, valamint a Tesstimony frontember Tóth Balázst is magába foglaló I Divine volt. A srácok mindössze pár hónapja álltak össze, így a saját dalok mellett pár Sear Bliss-nóta is elhangzott a koncerten, a Sear Bliss rajongóknak tehát igazi örömünnep lehetett ez a nap, hiszen este még Nagy András énekes és a teljesen új tagokat felvonultató Sear Bliss is fellépett. Azonban nemcsak nekik, hanem a black metalosoknak is jó napjuk volt, a black metal zenekarok közé furcsa módon becsúsztatott Kalapács után ugyanis a norvég Mayhem is tiszteletét tette a fesztiválon. Sajnos nem a nagyszínpadon, de ez megbocsájtható, hiszen igazi kuriózum volt őket így látni, sajátos katartikus élményben lehetett része a közönségnek. A csontokból, koponyákból és láncokból felépített színpadi díszlet látványát már csak a zenekar énekese, a magyar Csihar Attila fokozta, vérrel szétkent püspöki szerelésében, a koncert alatt egy akasztókötelet lóbálva. Nagyjából minden korszakukból merítettek, a kultikus zenekar koncertje inkább megdöbbentő élményként szolgált, mint hatalmas zúzdaként, de aki ott volt, ezt cseppet sem sajnálja – az pedig bizonyára minden magyarnak simogatta a lelkét, hogy Attila saját anyanyelvünkön szólt hozzánk. A koncert után Planet Noir sátorból kilépve hallhattuk, hogy „Szállj el kismadár”, Cipő lelkesen nyomta a nagyszínpadon, a közönség pedig már majdnem táncolt. Másnap reggel a pletykás sátorszomszédok beszélgetéséből derült ki, hogy a Mayhemmel egy időben a nagyszínpadon egy másik Attila is produkálta magát – az EDDA frontemberét, Pataky Attilát ugyanis a közönség egyik tagja paradicsommal dobta meg, Attila pedig ezt egy pár perces mikrofonba való káromkodással honorálta. Nos, ez a finnekkel ellentétben nagyon nem volt szimpatikus húzás, bár a szombati napon találkoztunk olyan arccal, aki szerint az EDDA koncert fergetegesen jó volt.

A szombat valószínűleg mindent vitt – a nézők száma és a hőmérő higanyszála is magasba szökött, a fesztiválon akkora tömeg volt, amit pár éves Rockmaratonos karrierem során még soha nem láttam. A negyven fokos idő is megtette hatását, sok rocker papucsra cserélte a bakancsot, de akadt olyan is, akit a pár nap alatt csak fürdőruhában lehetett látni. A sör is minden bizonnyal rekordmennyiségben fogyott, de még így is elmaradt az a kellemetlen élmény, ami más fesztiváloknál elkerülhetetlen: a félórákig álló sorban állás a sörpultnál. Az idő és a fáradtság kombinációjából eredően még a nyolc órakor kezdődő Deák Billen is csak a sörpadon ülve bírtunk magunkkal. A Tesstimony elmaradt, az utána következő Watch My Dying azonban szokásához híven ütős koncertet adott. Az ír Primordial pedig óriási hangulatot teremtett, a frontember energikussága és kiállása mindenkit meggyőzött, csakúgy, mint zenéjük, amire meglepően sokan voltak kíváncsiak. Akit a Primordial nem érdekelt, a foci azonban igen, az viszont még fesztiválozás közben is ki volt szolgálva, ugyanis a vendéglátóhelyes sátorban nagy kivetítőn követhette a bronzmeccset – így vált a vuvuzelából is fesztiválkellék.

A szombati születésnapi partira ugyan nem maradtunk, de valószínűleg a vasárnap esti mókán csak a helyiek, vagy a közelben lakók tudtak részt venni, pedig a pár hordó ingyen sör is biztosan nagyon vonzó lehetett volna mindenki számára. Összességében az idei Rockmaraton a jubilálásnak megfelelően minden idők legjobban sikerült malomvölgyi fesztiváljának könyvelhető el, amit azok is megerősítettek, akik már hétfőtől jelen tudtak lenni az egyhetes rockterápián. Egy év múlva ugyanitt!