Amikor Nick Jonas bejelentette, hogy szólóalbumot dob piacra, elkezdődtek a találgatások, hogy vajon mi lesz majd a Jonas Brothers jövője. Bár a fiúk azzal nyugtatják rajongóikat, hogy hamarosan visszatérnek, manapság nagyon úgy tűnik, hogy külön utakon járnak: Joe a színészkedéssel kacérkodik, emellett pedig nemrégiben vendégzsűri volt az American Idol című tehetségkutató műsorban, Kevin az év elején megnősült, kisöccsük, Nick azonban nem ült sokáig babérjain, úgy döntött, tovább zenél.

Múltév végén meg is jelent első kislemeze, a Who I Am, ami vegyes érzéseket váltott ki a Jonas-fanatikusokból. Volt, aki imádta az új dalt, ám szépszámmal akadt olyan is, aki megrökönyödött a merőben új stílus hallatán. Nos, utóbbiak valószínűleg a kislemezzel azonos című lemezért sem rajonghatnak, hiszen csak egyetlen egy Jonas Brothersre utaló dal található rajta, az is remekül át van dolgozva.

Nos, megemelem a kalapom Nick előtt, hiszen a Disney berkekből kikerülő énekesek közül mostanság talán az ő albuma lett a legbátrabb, merte vállalni a kockázatot, hogy lehet, hogy sok rajongójának nem fog tetszeni az anyag. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy kimondottan ütős anyaggal állunk szemben.

Sőt, sok dal esetében az album túlzott melankóliája egyszerűen szürkévé és vontatottá teszi a lemezt. Ez főként abban nyilvánul meg, hogy az alig 10 dalt tartalmazó lemez közepén (pontosan az In The End című számnál) már-már kedve lenne az egyszeri hallgatónak kikapcsolni, vagy legalábbis továbbléptetni. De ne rohanjunk ennyire előre.

A korongot a Rose Garden című nóta nyitja, ami első dalnak nem különösebben jó választás, inkább valahova az előbb említett In The End környékére kellett volna kerülnie, akkor talán felrázta volna a lemezt.

Az albumon persze vannak pozitív pontok is, ilyen például a címadó Who I Am, a funkys Last Time Around vagy a Tonight, ami egyébként egy rockos, Jonas Brothers szám melankólikus újragondolása.

Másik jó pont, hogy minden egyes dal szövegét maga az énekes írta, ami igen ritka a mai világban, főképp a tinisztárok háza táján. A zenére sem lehet különösebben rosszat mondani, hiszen Nick biztosra ment: Prince egykori zenészeit, a Next Power Generation tagjait kérte fel kísérőnek.

A lemezt lényegében az olyan dalok húzzák le, mint az Olive & An Arrow vagy az In The End. A Vesper’s Goodbye pedig akár fel is kerülhetne a következő Twilight filmzenére. Hogy utóbbi jó vagy rossz dolog, azt mindenki döntse el maga.

Valójában, Nick Jonas lemeze pont olyan, mint amire a cím utal. Útkeresés, az alig 17 éves énekes próbálkozik, meg akarja találni a saját hangját és a saját stílusát, ám eközben túl sokszor próbál olyan ismert és elismert előadókra hasonlítani, mint Stevie Wonder vagy Bruce Springsteen. Ennek eredményeképp pedig egy közepes anyag jött létre, ami bebizonyítja, hogy egyszer még remek szólóénekes lehet a legfiatalabb Jonas testvérből, de egyelőre talán jobb, hogyha a bátyjaival, Kevinnel és Joeval zenél tovább.